Excerpt: Miért sírnak a felhők? ~ Why the clouds cry

Prológus: Miért sírnak a felhők?

Amikor kicsi voltam, nem értettem.
Ültem anyával a lépcsőn, hátunk mögött a nyitott ajtó. Ősz lehetett, rémlik az elmúlás illata, a lábainknál heverő kis kupac levél, a kert rozsda színei, a fáradt szellő simítása az arcomon. Figyeltem a kerti ösvény szürkéjét, hogy válik előbb pettyessé, foltossá, majd sötéten tükrössé. Az eső halkan kezdte rá, mint egy messzi tájról érkező kedves vendég, aki szomorúan és halkan mond mesét. Nem értettem, miért és miről…
Az elkövetkezendő hetek sárosak voltak, felázott a föld. Az óvodaudvar, akkori létem színpada megváltozott, itt is-ott is tócsák tűntek fel a mászókák között. Szerettem. Jó volt ugrálni a pocsolyákban, grimaszolni a vízből rám pislogó torzonborz figurára, aztán ugrani, bele egyenesen a közepébe. Szabadság, felszabadult öröm.
Iskolás lettem. Sportcipőben jártam már, aminek a fűzőjét magam kötöttem. Fehér csík futott az oldalán, hófehér. Büszke voltam a cipőmre, én, a komoly első osztályos. Óvatosan lépegettem, nem volt helye kelekótyaságnak, a pocsolyák másra vártak. Én baktattam, leszegett fejjel, esernyővel a fejem fölött, nehéz-nehéz hátizsákommal a vállamon. Felelősségteljes kisfiúnak kellett látszanom.
A könyveimet nővéremmel kötöttük be, először csak a vignettát ragasztottam én, később a papírt is. Frissek voltak és áradt belőlük a könyv szag, a még érintetlen, de vágyva vágyott tudás ígérete.
Élveztem-e a tanulást? Első időben mindenképp. Főként a betűket tanulmányoztam gyermeki odaadással, ahogy a kanyaros vonalakból érthető formák, megfejtett kódok lettek. Így mindjárt világos, hogy később is az irodalommal kezdtem foglalkozni, sosem tudtak igazán lekötni a számok, a megfoghatatlan értékek halmazai, a semmiről beszélés, a ’tételezzük fel’ művészete.
De akkoriban volt más is, nem csak a szavak. Kaptam egy tankönyvet, amelyben képek sorakoztak, megszámlálhatatlan színes fotó erdőkről, tavakról, mókusokról, békákról, levelekről, madarakról… A borítóról lankás domboldal ragyogott rám a zöldek minden árnyalatával, felette az ég, rajta a felirat: Környezetünk. Azt hittem, a tanító nénim, aki minderről beszélni fog, tudja a válaszokat és végre érteni fogom a nagy kérdést: Honnan jön a víz? De legfőképp: Miért?
Amikor eljött az ideje, megtanultam hát, hogyan esik az eső. A tanító néni megtanította nekem és osztálytársaimnak, hogy a meleg levegő felszáll, lehűl, odébb vándorol, lecsapódik. Megtanultam, hogy a bárány felhő valójában nem béget, és, ha szárnyaim lennének és netán képes lennék repülni, akkor sem tudnék felfeküdni napozni a felhő habokra, hiszen nem több, mint köd, pára, illúzió. Megtanultam, hogy a felhők nem sírnak, hanem esik az eső. Megtanultam, mert meg kellett tanulnom, a tanító néni csak erre az egyetlen válaszra adott pontot a dolgozatban, pluszpontot a bárányfelhő tudományos nevéért kaphattam.
Középiskolás koromra nem érintett már ilyen mélyen a téma, víz folyt a csapból, okozott áradást, hömpölygött a Dunában, ücsörgött pille palackban az áruházlánc polcain. Buborékosként is, persze. Az élet rendje. Felfogtam és megtanultam ebben a hitben élni – látszólag.
180 centis érett-élemedett huszonévesként a felszínen nem foglalkoztatott más, csupán hogy felkészüljek az életre. Kikapcsolódásként az egyetem mellett néha hegyet másztam, biztosítókötéllel szigorúan.
Diplomaosztó, munkakeresés. A nagy pálya, amire készültem. A pont, amelytől a gyermek, aki egykor voltam, már csókolomot köszönne önnönmagamnak.
Emlékszem, egyszer ültem anyával a lépcsőn, hátunk mögött a nyitott ajtó. Az út a szemem előtt vált pettyessé, foltossá majd sötéten tükrössé, tükrösen vizessé, vizesen csillogóvá. Halkan szemerkélt. Felnéztem, fejünk fölött a védő-óvó tető, csak a lábam lógott ki az esőbe. Anya közelebb húzott, a küszöbre kuporodtunk.
- Miért sírnak a felhők?
Ő nevetett, ahogy bizonyára te is nevetsz most. Megsimogatta az arcomat, eltűrt egy nyirkos tincset a homlokomról.
- Valaki nagyon szomorú? – erősködtem tovább.
- Dehogy, kisfiam. – Az arca is mosolygott már, nem csak a szeme. Muszáj volt hinnem neki; mondhatta volna azt, hogy a vipera vegetáriánus, a sündisznó párnának való, az ibolya sárga – hittem volna neki. Ő volt az anyukám és én bíztam benne. – Azért sírnak, mert a száraz földnek vízre van szüksége. A virágaink, a fák, a növények, a veteményes, mind-mind meghalna, ha nem lenne a víz. A kisállatok, akiknek inniuk kell, a nagyok, akik fürdőznek az esőben. Képzeld el, olyan ez a permet nekik, mint egy frissítő tusolás. A sasmadár kiterjeszti a szárnyát, pereg rajt a víz, ő pedig élvezi, ahogy felfrissülnek a tollai, ahogy leolvad róla a por, ahogy lecsepeg a tolláról a nyár pora…
Ölébe hajtottam a fejem és lehunyt szemmel hallgattam, ahogy folytatta. Ez a pillanat, talán pont mindennapisága, egyszerűsége miatt maradt meg a fejemben. Ha róla kérdeznek, az édesanyámról, máig ez a kép ugrik be. Ahogy ülünk a lépcsőn, ketten; ahogy meséltetek vele. A felhőkről.
Amikről, mint tudjuk, később megtanultam az ’igazságot’. A tudományos magyarázatot, amelyet minden felnőtt ember betéve tud, amelyet egyetlen tudósnak sem jut eszébe megkérdőjelezni, amely vastag betűvel van szedve az alsós kisdiákok környezetismeret könyvében.

A baj csak az volt, hogy valahol mélyen sosem hittem el. A gyerekek szeretnek hinni a lehetetlenben.
Azt hiszem, én igazán sosem szűntem meg gyereknek lenni.

(Most már nem csak hiszem, elfogadom vagy elképzelem, miért sírnak a felhők. Ma már tudom.)

Csipp, csepp, csepp… vízcsepp vagyok egy pocsolyában.