Excerpt: Az elcserélt név, avagy Hovárd majd megoldja

V. fejezet
melyben újfent nevek cserélődnek ki, meg egy pár tornacipő. Hovárd rövidke karriert fut be, melyet még Strauss maga is megirigyelne.

A lokálba belépő jelenség annyira földöntúli volt, hogy a tisztes vendégeknek többször is meg kellett dörzsölniük a szemüket, hogy vajon mindenkinek az aznap este felszolgát portói bor ártott- e meg, vagy pedig az ajtóban valóban vékony esőkabátot hordó, fehér tornacipős fiatalember állt a mínusz harminc fokos hidegben. Hovárd beljebb lépett, és mintha ez teljesen megszokott dolog volna, leült a zongora elé, és kinyitotta a kottát. A dermedt csendben, mintha föleszmélt volna, intett a pincérnek,
- Fiam, három ropogós Straussot kérek, de aztán oda ne égesse nekem!
Az egyik asztalnál egy fekete estélyis nő ült megdermedve, szemét le nem véve Hovárdról. Odafordult az asztaltársaságában lévő fekete frakkos úrtól, és rémülten kérdezte meg:
- Nem tudja véletlenül, hogy ki az ott?
- De Natalie, csak nem gondolja, hogy én ilyen alakokkal bármilyen viszonyba is kerülök? – kérdezte felháborodottan a lassan őszülő úr, és azon nyomban rágyújtott egy jófajta havannai szivarral, hogy ezzel még inkább kifejezze, hogy ő közte, és a toprongyos fiatalember között akkora különbség van, mint amekkora az ő aranytárcából előhúzott szivarja, és a Simon Arzt áruházban kapható dohány között.
A pincérek nem voltak kiképezve efféle jelenségek ellen, ezért hirtelenjében nem tudták, hogy mihez kezdjenek az „úr” egyre hangosabb követelésével, miszerint neki ide bérlete van, amit egy kedves jó barátjától, az indiai császártól kapott még a perzsa háború idején, amikor sok veszély és dzsungel közepette megmentette a legkedvesebb lányát, és ha azonnal nem hoznak neki valami fejedelmi lakomát, lehetőleg lazaccal és kaviárral, akkor ő most nyomban kirúgatja őket, de rosszabb esetben felnégyelteti, és a medencébe úszó krokodil elé veteti őket. Talán lett is volna valami a dologból, ha aznap (Hovárd szerencsétlenségére) a halszállító nem romlott halat hozott volna, mert így (a pincérek nagy hajlongása közepette) csupán gyenge galambhússal tudtak szolgálni, aminek a másik combját épp azelőtt szolgálták fel az ott tartózkodó egyik igen magas rangú személynek. Miután leterítette az ölébe a fehér szalvétát, nekilátott jóízűen falatozni a zenekar közepén. Már a desszerthez kezdett volna hozzá, amikor egy (történetünkben már a sokadik) fekete ruhás, elegáns úr lépett hozzá, fontoskodó arccal, de ezúttal legalább felfedve kilétét: