Excerpt: Echelon - Mission: Survival

Eltelt két óra, de Daniel még mindig nem érkezett meg. A lelátón feküdtem, arra gondolva, hogy 20 perc múlva lelépek. Unalmamban már egy teniszlabdát dobáltam a levegőbe, és számoltam a másodperceket. Hét perc. Ennyi időt szántam a továbbiakban várakozásra.
Tik-tak, tik-tak. Teltek a másodpercek és a percek, aztán abbahagytam a számolást, mert valaki más is a csarnokban volt: Daniel. Ott állt a kezdőkörben, kezében egy kosárlabdával, mintha csak arra várna, hogy felálljak és odamenjek hozzá. A szeme ellenben egészen másról árulkodott: dühös volt.
- Mi az? - kérdeztem ridegen. Sejtettem, miről szól ez az egész.
Felhorkantott és pattogtatni kezdte a labdát. - Érdekes pletyka terjeng a suliban - kezdte nyugodtan. - Egyesek azt állítják, közéjük tartozol. Hány embert viszel magaddal?
- Rosszul állsz hozzá - jegyeztem meg nevetve. Nem tűnt túl meglepettnek, valószínűleg hasonló reakciót várt tőlem. - Itt nem okoznak több problémát, nálunk meg még jól is fogják érezni magukat.
- Ezért tűnnek el annyian nyom nélkül?! - csattant fel.
Kezdődik. A közvélemény felfújt néhány dolgot, ezért kialakult egy téveszme, miszerint az így bekerült diákok egy idő után eltűnnek a Föld színéről. Az igazság az, hogy egy idő után túl jónak kezdik érezni magukat, és onnantól nem ereszkednek le a régi barátaik és családtagjaik szintjére.
- Most erre mit mondjak? - kérdeztem hangosan magamtól, miközben felkeltem, és sétálgatni kezdtem a lelátón. - Te nem tartozol közénk, nem tudod, mi folyik ott. Igaz, ezen lehet változtatni. - tettem hozzá valamivel halkabban.
- Mire készülsz? Nekem is adsz egy behívót?
Provokált. Az elmúlt néhány hét alatt még egyszer se hallottam ilyen hangnemben beszélni. A gyanúm kezdett beigazolódni.
A szám széle halovány, és enyhén szadista beütésű mosolyra húzódott. - Van egy ajánlatom a számodra. Helyet ajánlok a Truman Akadémia legjobbjai közt. Ez egy olyan lehetőség, ami egy civil számára ritkán adódik meg. A legjobb mellett tanulhatsz a Truman egy elkülönített részében.
- Kiről beszélsz? - kérdezte.
Ezzel meglepett. Azt hittem, nem figyelt. - Magamról - feleltem sóhajtva. - Tudod, az az igazság, hogy a hozzám hasonlókat nem szokták ilyen helyekre küldeni.
- Akkor meg miért vagy itt? - tette fel az igazából teljesen logikus kérdést.
Idegesen nevetni kezdtem, valahogy úgy, mint egy idióta. Épp az imént dicsekedtem el azzal, hogy én vagyok a legjobb, erre most azt is el kell mondanom, miért büntettek ezzel. - Vicces sztori - kezdtem bénán. - Nyár elején volt egy kisebb... baleset, amiben közvetve részem volt. Ez a büntetésem a történtekért.
- Baleset... - ismételte gyanakodva.
- Igen. Egy kicsi, igazán apró baleset - bólintottam, majd hozzátettem az igazságot is. - Felrobbant egy autó, és hát elég fontos személyé volt.